Forrás: http://www.kanizsa.hu/konyvtar/kincseslada/helytort/halis_istvan/halis_illes_3_varospolitikus.htm

1. A város szolgálatában - Nagykanizsa bemutatása

Nagykanizsa régi mezőváros, régi kereskedőváros, múltja a Római Birodalom messzi évszázadaiba nyúlik vissza. Magyarország délnyugati részén, a Principális völgyében fekszik. Előnyei földrajzi adottságából, elhelyezkedéséből fakadnak. Noha mélyen a kontinens szívében fekszik, útjai már az ókortól, vasútvonalai a XIX. század közepétől összekötötték Muraközzel, Itáliával, Ausztriával és az ország fővárosával.

Első írásos említését 1245-ből ismerjük. A XIV. században mezővárosi rangot kapott, vára a török hódoltság idején Szigetvár mellett a Délvidék legfőbb erőssége volt. A magyar várkapitányok közül az egyik legnevezetesebb Thúry György. Kanizsa 1600-ban kilencven éves török megszállás alá került. A török kitűzése után a vár stratégiai jelentőségét elveszítette, az osztrák császár 1702-ben lerombolta és a köveiből a város építkezni kezdett. A kiváltságait a későbbiekben sorra elveszti, ezért írja Halis István keserűen, hogy mindenéből kiforgatták, koldussá tették a kanizsaiakat.

Nemcsak ő látta sanyarúnak a város helyzetét. Egy a XIX. század közepén megjelent könyv is erre világít rá: "… csak emlékezetben él ma már; a hálátlan utókor nem őrizte meg hajdani nemzeti nagyságunk ezen egyik jelének rommaradványait, a nekünk drága ereklyéket; hanem fogadókat, kaszárnyákat épített azon honfivérszentelte mohos köveiből."

Nagykanizsa kicsiben maga volt a magyar történelem, vérzett Magyarország legféltettebb részeiért, és a korona ausztriai tartományaiért. Csak akkor jöttek segítségére idegen hatalmak, ha a maguk érdekei forogtak veszélyben. Nagykanizsát akkor erődítette, segítette, akkor védte meg az ország ereje, ha eleste vagy vesztesége az országra nézve jelentett veszedelmet. Így fogalmazta meg dr. Sabján Gyula (1875-?), aki 1913-tól 1930-ig a város polgármestere volt.

"Nagykanizsa önmagáért sohasem volt fontos az országló hatalomnak. Az évszázados történelmi hivatást pedig elfeledték, mihelyt kötelességét, ha elvérzett is belé, teljesítette."

A város felett nem tornyosultak mindig sötét felhők volt a történetének egy felfelé ívelő szakasza. Nagyarányú fejlődése az 1860-as évektől az első világháborút követő békediktátumokig tartott. Ekkor épült meg a várost Béccsel, Budával és Fiuméval összekötő vasút. A vasút megnyitása megsokszorozta az eddig is pezsgő kereskedelmi életet. A gabona, a bor, az állat és az egyéb nagykereskedelmi cégeknek egész sora alakult. Rohamosan fejlődött az ipar és ez adott újabb munkalehetőségeket. Bevezették a villanyvilágítást, új iskolákat és egyéb kultúrintézményeket létesítettek. A Millenniumot egy viruló, rendezett tanácsú város ünnepelte. Nagykanizsa is a maga erejéből érte utol az időt, ami elszaladt felette. Felküzdötte magát gazdasági, kulturális és a politikai életben is. Történelmi és helyzeti adottságaiból erednek küzdelmei és megpróbáltatásai, ezek végig kísérik a város fejlődését a mai napig. A város polgárvárossá lett.

Nagykanizsának szerencséje volt, mert olyan emberek kerültek a polgármesteri székbe, akik biztos, hozzáértő kézzel irányították a várost. Közülük kiemelkedik Babócsay György polgármester. Jól ismerte Halis Istvánt, tudta, hogy kutatja a város történetét, gyűjti a régiségeket, ezért többször meghívta kisbagolai szőlőhegyére. Itt megvizsgálták a földből előkerült cserépdarabokat, és beszélgettek egy múzeum alapításának lehetőségéről is.

Halis István sokfelé járt, mégis neki Kanizsa a legszebb város, "milyhez hasonló nincsen sem a német, sem a török birodalomban!" Egészen más kép tárult az átutazók szeme elé. Molnár György drámai színész lelkendezve mondja: Nagykanizsa egy darab a fővárosból, utcái virágosak, tiszták. Ennek az ellenkezőjét tapasztalta Vas Gereben ittjártakor: akkora volt a sár a sétatéren, hogy még lovakat is úsztattak benne.

Kanizsa fejlődése az 1900-as években megtorpant. Egyre többen érezték azt, hogy jó lenne innen megszabadulni. Halis István másképp érzett, neki Kanizsa a világot jelentette. Ragaszkodott a poros és sáros utcákhoz, a rossz ivóvízhez, a város ferde társadalmi viszonyaihoz, városi tanácsához. Szerette Kanizsát. De ez az ember is városi tanácsos és e körülmény az ő lokálpatriotizmusát is gyanússá tenné, ha részéről nem találkoznánk minden kétségen felül álló írói őszinteségével.

Halis István, a város krónikása, aki egy-egy visszaemlékezésre alkalmas órában előlép, elfakult írások közül olvas fel. Neki a város minden fája és minden fűszála mesemondó élőlények. Bemutatja az egykorú városi közállapotokat, családi-, helyi szokásokat. Mindezt olyan elevenen teszi, hogy az olvasó figyelmét mindvégig leköti, mert "Még arra is büszke lehet a zalai ember, hogy őt saját hóhérja akasztja föl."

Írásaiban a város lakóit leleményesnek mutatja be, akik minden bajban feltalálják magukat, még ha ráfizetnek is. Sokszor még a város iránti jóság is az ellenkezőre fordul.

Furcsa eset történt Babócsay Jánossal is, aki egyébként kiváló ember volt. Nem véletlen, hogy a nagykanizsai választókerület 1848-ban, - amikor először választott országgyűlési követet - őt jelölte. Sokan támogatták, így nyugodtan várhatta a választás eredményét. A kiskanizsaiak azt tartották a szabad választásról, hogy szabad agyonütni azokat, akik más véleményen vannak. Ezért botokkal és egyéb verekedésre alkalmas eszközökkel felszerelve jelentek meg a választáson. Amikor ezeket elszedték tőlük, úgy segítettek magukon, hogy - puszta kézzel - kiszedték "a cinterem falkerítéséből a téglát és olyan felséges verekedést csaptak, hogy több százan megsebesültek … három meghalt, egynek bicskával kimetszették a nyelvét." Aki tudott, elmenekült. A választás félbeszakadt, a leadott szavazatokat érvénytelenítették. Ki hinné, hogy csupa ragaszkodásból megakadályozták Babócsay János országgyűlési követté választását. Nem ez volt az első és utolsó csete-paté, Halis István sajnos többet is megörökíthetett.

Rá minden környezetnek hatása volt, minden kicsiben meglátta a nagyot, és minden zűrzavarból kihallotta az összhangot, mert érző szívű ember, aki itt nevelkedett, itt kereste meg kenyerét és ezért szerette ezt a várost minden ferdeségével.

A város iparosait dicséri: egy szűrszabó munkája még egy párizsi világkiállításra is eljutott. A városban könyv-, mű és hangjegykereskedés, könyvkötő műhely működött. Előfizettek hazai és külföldi lapokra, de Zalai Krónika előfizetői között is megtaláljuk őket. Halis István minden könyvét a város nyomdáiban készítették: Színes Mozaik (1893), és Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra (1896) Ifj. Wajdits József Könyvnyomdája, Az Ősmagyarok nyomai, és a Hajnal van, Fischel Fülöp Nyomása (1902), Karbunkulus, Balogh Oszkár Könyvnyomdája (1813), Zalai Krónika, Zala Nyomda Részvénytársaság (1815), Krónika a Babócsay családról, Nagykanizsa Nyomda és Lapkiadó Vállalat (1923).

2. Az árvaszéki ülnök

Az árvaszék az árvaügyeket intéző szervezet. Elhalálozások után a temetési költségek iránti kérelmekkel, kifizetési eljárásokkal, esetenként hagyatéki kérdésekkel, gyámügy feladatokkal foglalkozott.

Kanizsa város tanácsa már 1690-ben egyik esküdtre bízta az árvák gondjait, vagyonuk kezelését. A hivatalra bízott árvák, készpénzek és vagyontárgyak gyorsan növekedtek, de az iratok hol elkallódtak, hol a tűz martaléka lett.

Ekkor vetődött fel először, hogy Nagykanizsának legyen közgyámja, tehát megalkották a gyámügyi szabályrendeletet. Az 1872-ben újraválasztott képviselőtestület árvaszéki ülnöki hivatalt állított fel, és a városi tisztikarban állást rendszeresített árvaszéki ülnök-tanácsos címmel: "Az árvák atyjául olyan személyt kell kiválasztani, aki igazszívű, számadó, hivatalában szorgalmatos és vagyonos is légyen."

1896-tól Halis István árvaszéki előadó-tanácsos irányította a munkát. Azért esett rá a választás, mert jogvégzett, megbízható ember volt, egyúttal tökéletesen megfelelt a képviselőtestületi elvárásoknak. Igazszívű önzetlenségét azzal is bizonyította, hogy nővérei árván maradt gyermekei neveléséhez, taníttatásukhoz anyagilag is hozzájárult. Ügyszeretete, szociális érzékenysége segítette abban, hogy a hozzáfordulók ügyeit késedelem nélkül intézte. Szeretett azzal dicsekedni, hogy neki soha nincs restanciája.

Az árvák ügyeinek intézése hosszadalmas volt, erről eddig hiteles iratot nem találtam, ezért az ügymenet kacifántosságát a Karbunkulus című regényből vett sorokból mutatom be. Itt az iktató a következőképpen magyarázza az örökségét felvenni akaró félnek a tennivalókat, mert az árvaszékkel csak írásban lehet beszélni: "Magának folyamodást kell csináltatni. Azt benyújtani ide hozzám! Innen kiadatik az előadónak, onnan a számvevőnek. Majd ülést tart az árvaszék, és végzést hoz. A véghatározatot az irodába adják, ahol leírják. Végül a kiadó elküldi a feleknek az írást. Legvégül a nyilvántartó bejelenti a jogerőre emelkedést, s ezek után szabályszerű nyugtára kifizetik az örökséget."

Sokáig várhatott ügyének elintézésére a kérvényező.

Halis önszorgalomból felügyelte az egész ügyintézést, semmiféle svihákságot nem tűrt el, nyugdíjba vonulása után is a városban évtizedekig emlegették példaadó magatartását.

Itt említhető meg, hogy községbíró tisztében hozott "makacscsági" ítéleteit fellebbezés nélkül vették tudomásul az érdekeltek. Ő volt Kanizsán az egyetlen hivatalnok, akit sohasem vertek meg.

3. A polgármester helyettes

Nagykanizsa töretlen fejlődése az 1900-as években lelassult, a világháború kitörésével megtorpant. A város vezetőségének kényszerintézkedéseket kellett tennie.

Lépten-nyomon rettentő hírek érkeztek, a hatóság büntetést helyezett kilátásba a rémhírterjesztőknek. A sürgönyözést megtiltották, a telefonálás az államnak volt fenntartva. A helyi lapok cenzúrázták a híreket, a fővárosi lapok két-három napos késéssel érkeztek. Néha felröppent a hír egy-egy katonaszökevényről. A városháza elé és az országutakra vezető utcák végére katonai őrséget vezényeltek. A szekér- és a gyalog úton keresztül barikádot emeltek egy-két felfordított parasztszekérrel.

Halis István ízig-vérig humánus emberként írásaiban keményen fogalmaz: "… megháborodtak a szelídséget fecsegő népek!" "… mindenfelé szavaltak vitéz honfiak, akik nem voltak katonák," - mert a katonák gyűlölték a háborút. Ez volt a tömör véleménye.

Nagykanizsán havonta kétszer tartottak pótsorozást. Ilyenkor egy alezredes volt a katonai elnök, Halis István, mint polgármester-helyettes pedig a polgári elnök. Úgy 'gyakorolta hivatalos kötelezettségét', hogy az ablakhoz állva a fák zöld koronájában és lomb között csillogó nap sugarában gyönyörködött. Nem akart részt venni ebben a készülő szörnyűségben.

Ilyen sorozáson ismerkedett meg egy ritka nemes gondolkodású katonatiszttel, aki azért akarta a szegény sümegi foltozó susztert felmenteni, mert semmi vagyona nincs, ellenben volt nyolc élő gyermeke. A sorozótiszt (a lelke mélyén) próbálta menteni az emberi életet. Ez az eset eddig sem volt ritka. Nagykanizsa város már korábban is megtagadta a katonai behívók továbbítását. Ezért a legénységet a posta útján mozgósították, de ez nagyon nehezen ment. A hiányos címzésű leveleket visszahozta a posta. Hiába kérte a katonai parancsnokság a behivandók teljes címét, a kérelmet mindig visszautasította a katonai ügyosztály.

Az 1914. július 20-án tartott pótsorozáson nagyon sok ember jelent meg vizsgálatra. Halis István a jegyzőkönyvek aláírásával foglalatoskodott, amikor felfigyelt a sorozó tiszt szavaira: "- Ilyeneket nem írok alá többet! Ez az utolsó hivatalos cselekedetem! Harmincöt évi szolgálat után megyek Grátzba!"

Halis elgondolkodott a szavakon: "Milyen különös találkozás! Nekem is ez az utolsó reprezentálásom. Én is utoljára írok alá katonai jegyzékeket. Ekkor is csak véletlenül került ide, a polgármester helyett. Tervezte a nyugdíjba vonulását.

De minden másképp történt: megjött a polgármester, Halis átadta a hivatalt, s:

"Azon a napon ultimátumot küldött a szerbeknek Tisza Pista. … Leírhatatlan izgalommal vártuk az eredményt. Három nap múlva pedig megtörtént a hadüzenet, … Az én szabadságomnak lőttek. Meg a nyugdíjazásnak is." Ezeket a sorokat 1915-ben írta le, amikor világossá vált már, hogy tervei nem valósulhatnak meg.

A sorozó alezredes is a nyugdíjas élet helyett a frontra került. Halis igaz tisztelettel írta le hősi halálát, kétszer is megsebesült, majd "jött a hír, hogy … rettenetes vérengző, diadalmas ütközetben, amint előre rohant serege élén, megint két golyót kapott."

Kanizsáról rengeteg férfi ment a harctérre. A menetszázadok majd minden nap vonultak a vasútra, a katonazenekar a Rákóczi indulót fújta, a katonákat fiatal lányok, és menyecskék serege követte. Később idősebb emberek vonultak a harcmezőre, kiket hitvesük és apró gyermekeik kísérték. Másfél év múlva már öregedő emberek sorakoztak. Halis, szeme könnybe borult a nagyapakorú bevonulók láttán.

A városban minden elfogyott. A legsúlyosabb gond a közellátás volt. Elvitték az autókat, a gazdák lovait, a tehenek is eltünedeztek. Kanizsa legszebb terén (ma Erzsébet tér) a polgármester pityókát ültetett, hogy az élelmezési gondokon enyhítsenek.

Megjelentek a háború hiénái a városban: a vendéglősök, a háború kezdetén, potom pénzen felvásárolták az élő állatot és horribilis árakon adták a bevonultaknak a legsilányabb élelmüket. Kezeiket dörzsölve dicsekedtek, hogy boruk és sörük fele víz volt, amit a nyomorult, érettük immár elvérzett hősöknek annak idején kiszolgáltak. Megduzzadt tárcájukra ütve dúslakodtak mindenben, míg mások a csatamezőn véreztek el, naponta betevő falathoz is alig kerültek.

Meddig tart a helyi kofák s kufárok garázdálkodása? - kérdezte egy felháborodott olvasó az újságban. A szemérmetlen üzérkedők nevét feljegyezték, hogy később közreadva, ismerjék meg mások is őket, mert sem a jótékonykodók, sem a hadikölcsönt jegyzők névsorában nem olvashattak róluk.

Ekkor jelent meg ez a Halis Istvánnak küldött levél, mely jól mutatta az általános közhangulatot:

"Kedves Halis Úr!

"Azokból a helyes kis miniatűr, mikroszkóp alá való zsemlyékből és kiflikből, s azokból az édes kicsi virslikből tétessen néhányat a város múzeumába s jegyezzen fel néhányat azok nevéből, aki azokat előállították. Hadd lássa az utókor a jelenlegi élelmiszerek árát olvasva, hogy mi vár azokra, kik véreiket a harcba küldik, s lássák meg, hogy a legnagyobb ellenséggel nem ott a tűzvonalban, hanem itthon állunk szembe, … kik a hadvezetőség minden lépését lekritizálva a kávéházi asztalok mellett rémképeket látva, az itthonmaradottak bőrére spekulálnak, s a háború lezajlása után, mint győztes felek duzzadt zsebekkel minden jó hazafit, nyomorultat, bénát kiröhögnek majdan."

Nem lehetett véletlen, hogy Halis a neki címzett levelet nyilvánosságra hozta. A háború idején (1915-1917) szerkesztette a Zalai Krónikát, ebben is közölte azokat a leveleket, amelyet a fronton harcolók küldtek számára.

Keserű szavakkal örökítette meg az eseményeket: "Megtiltatott a húsvéti piros tojás. A pünkösdi ünnepeken pedig katonai sorozást tartottunk. Lassanként keserű lett az árpás-kukoricás-rozsos kenyerünk, s azzal is takarékoskodni kellett.

Halis folyamatos kapcsolatot tartott a fronton harcoló barátaival. Elküldte újabb írásait a "Sereth folyónál" vitézkedő Czebe Lászlónak, aki így válaszolt: Jól esik egy kis összeköttetés a múlttal, egy kis kiszabadulás ebből a vitézi világból, melynek rejtelmei számára szintén krónikát kell nyitni, ha ugyan megérjük. Mert annyi bolond világ van errefelé, még valami ostobaság is történhetik az emberrel." Az elhúzódó háború mindenkit próbára tett: szenvedett a polgári lakosság, és egyre reménytelenebb lett a katonák helyzete. A kortársak véleményére a harctérről küldött levelek világítanak rá:

1915. december 20. (részlet) "- Ez a hely még sokkal csunyább, ahol vagyok, mint a milyen volt Bukovina. Most nálunk nagyban készülődnek a karácsonyra, a katonák igen szép és célszerű dolgokat kapnak ajándékba. De hát mindennél jobb volna, ha már vége lenne. Erre nincs kilátás és igy csak reménykedünk. Vándorlok. Ma itt, holnap ki tudja hol? Talán haza jutok még valaha!" Babochay György

1915. december 19. "- Emlékszik, mikor el-elbeszélgettünk arra a laktanya felé … Hej, ha eljönne erre, itt lenne ám csak téma kedves tanácsos uram! Megférnénk mi az én kis földi putrimban krumplit sütögetve; hogy bámulna a világ az itt született humoros dolgoknak, a mi tanácsos úr arany tollából a haldoklót is megmosolyogtatná." Treiber Kálmán

Ezek a levelek a háború nevezetes okmányai. A Zalai Krónikában baka-nótákat is közöl, erről a következő magyarázatot adja: "Mint marcona hadfit a Krónika katona dalai rendkívül érdekeltek." - ezek a szívünk mélyéig megindítanak bennünket.

1917-ben már elviselhetetlen volt a drágaság, a városban elfogyott az élelem. A polgárok nem vásárolhattak gabonát, hiába volt vásárlási igazolványuk, azt még a szomszédos városokban sem használhatták.

Tüzelő sem volt, ezért kérték a favágási tilalom feloldását. A várost körülvevő erdőkből a legközelebbi esett áldozatul, pedig csak öt perccel kellett volna többet gyalogolni a favágóknak. "Az emberi élet vidámságára szolgáló gyönyörűséges erdőre rázúdult a Végzet."

Halis István tanácsos próbálta menteni a város legszebb erdejét (a Békástói erdőt), kérvényt nyújtott be a polgármesterhez, de már késő volt: "A félezer évnél öregebb tölgyek a városi elüljárók jóakarata dacára kiirtattak az egész mosolygó, őserdővel együtt."

A világháború nagy zavarokat okozott a városi adminisztrációban, mert harminckét alkalmazott ment el katonának. A bevonulók között tizennyolc rendőr is volt, így a legnagyobb nehézséget a közbiztonság, szolgálat ellátása okozta. 1915 végén már kézbesítője se akadt a városnak, mind bevonultak. Egyre több nőt alkalmaztak a városházán. A hiányzó rendőröket polgárőrökkel próbálták helyettesíteni. A háború alatt teljesen abbamaradtak az építkezések. Nehézséget jelentett a menekültek elhelyezése, óriási lakáshiány volt.

Késve jelentek meg könyvek is. A Zalai Krónika utolsó (ötödik) füzetének a befejező gondolataiban Halis István minden ember igaz vágyát fejezte ki: "Béke! akiről ezelőtt azt sem tudtuk, hogy milyen édes zengésű még a neved is, jöjjön el az országod!" Nagykanizsa, 1917. február 22.

A négyesztendős borzalmas harc véget ért. Legfontosabb volt, hogy kölcsönöket szerezve a háború okozta veszteségekből, minél hamarabb kilábaljon a város. 1919. szeptember 19-én "Justus" álnév alatt megjelenő cikk így akarta felrázni a város lakóit:

"… ne aléltan járkáljanak, hanem, mint Széchenyi nyissák ki a pénztárcájukat és tegyenek valamit a városért."

1922-ben országos szinten újra előkerült a magyar városok ügye. A Magyar Városok Országos Kongresszusát Budapesten tartották. A tárgyalások eredményeképpen öt települést, köztük Nagykanizsát is alkalmasnak találták a törvényhatósági jog elnyerésére. Sajnos a városra nézve ismét negatív eredmény született. A Muraköz elcsatolásával pedig további fejlődése derékba tört.

4. Halis István a nagykanizsai Munka szabadkőműves-páholy tagja

A szabadkőművesség fő törekvéseit és eszméit Babócsay József kanizsai orvos a következőkben foglalja össze:

"Annak okáért támadnak a mi társoságunk Szerzői, a kiknek fő gond-gyok, mindenkor az vala, hogy az emberi nemzet ismét vissza állittassék a természet valosagos javaiba, és az eő kebelibe a természetnek törvényei legnagyobb tökéletességre fel ébredgyenek. A vallásnak is ez vala a czélla, és ugyan erre épétetődtek minden polgári jussok, és a törvények. Talán egyedül a Szabad Épétők fel találták az igaz utot, melly által az el veszett kötéletességre el érhetünk."

4.1. A nagykanizsai Munka szabadkőműves-páholy megalakulása

A páholy létrejöttéről a legkorábbi adattal 1889-ből rendelkezünk. Az ideiglenes páholyalakítási munka jegyzőkönyvének tanúsága szerint 1889. október 16-án (már 1878-tól jótékonysági egyesületként működött), s most tíz tagja új páholyt alapított. Az alapító tagok - akik korábban a Könyves Kálmán, a Galilei, a Testvérülés (Sopron) és a Nächstenliebe (Sziszek) páholy tagjai voltak, - az 1889. novemberi ülésükön döntöttek a Munka név felvételéről. A páholy működéséhez szükség volt Symbolikus Nagypáholy engedélyére, ennek megszerzésére kérvényt adtak be. Ebben indoklásképpen a szabadkőművesség vidéki terjesztését és a város helyi érdekeinek szempontjait sorolták fel.

Az engedély megszerzése után a páholy 1890. január 5-én megalakult. A főmester, Somogyi Henrik megnyitó beszédében üdvözölte az alakuló ülésen jelenlévőket, megköszönve áldozatos munkájukat, mellyel hozzájárultak a nagykanizsai Munka páholy létrejöttéhez. A köszöntőt következő beszédek a szabadkőművesek eszmei feladatait emelték ki. Véglegesítették a tagságot, megválasztották a tisztségviselőket. A páholy új tagja lett Hoffmann Mór , aki a szónoki tisztet töltötte.

A Házszabály és az ügyrend megalkotása után történt a páholy hivatalos elismertetése. A páholyüléseket hetente tartották, szigorú szabadkőműves rituálé szerint. A páholyba felvételüket kérőkkel szemben szigorú követelményeket támasztottak, ezt ismertették a jelöltekkel. A páholy maga is tájékozódott a felveendő jelleméről, becsületességéről, anyagi lehetőségeiről és családi állapotáról. Halis István tanácsos 1900-ban kérte felvételét a nagykanizsai Munka szabadkőműves-páholyba. A vezetőség kezest jelölt ki, akinek a feladata a jelölt alkalmasságának körültekintő vizsgálata, majd jelölése volt. A kezes jelentését a páholyülés jegyzőkönyvébe rögzítették.

"10. Olvastatnak a Halis István keresőre vonatkozólag beérkezett információ táblák. Miután azokat a páholy kielégítőnek találja, elrendeltetik a golyózás, melynek eredménye: fényesen világos. Ennek alapján Halis István kereső fölvetettnek nyilváníttatik és szertartásos fölvétele napjául dec. 15-ike tűzetik ki."

A felvételt nyert személyt ünnepélyes és rituális keretek között iktatták be a páholy tagjai közé, amelynek során ismét tudomására hozták a szabadkőműves szervezetbe belépni szándékozónak a páholy elvárásait:

"A szó közönséges értelmében vett jó hírnév nem elég ajánló levélnek ebbe a szövetségbe. A szabad férfiú, a szó mindennapi értelmében nem elég kvalifikáczió a mi elveink számára. Amit mi az igaz emberben keresünk, az a férfiúi jellem és a nemes szív, a szó magasztosabb értelmében. E szövetséget alkotó testületnek az a czélja, hogy a tagjainak elméjét fölvilágosítsa és s szíveket a nemesre, jóra fogékonnyá tegye. Az előfeltételeket Ön elhozta magával, de nyílt kérdés: elég erős és következetes tud-e lenni ahhoz, hogy a további körülményeknek is megfeleljen s a szabadkőmívesi kötelességének hűséges teljesítésére a fogadalmat nyugodt lelkiismerettel, saját és szabad akaratából letehesse."

Halis István fölvételét a következő jegyzőkönyv dokumentálta:

A jelenlévők

1. A munka szertartásosan megnyittatik.

2. Dr. Rothschild Jakab h.: föm.: tv., mint előkészítő jelenti, hogy Halis István keresőt kellően megfelelően előkészítette.

Halis István kereső ősi szertartás szerint a szövetségbe és a Munka tagjául fölavattatik."

Ekkor a "Munka" Anyakönyvébe is beírták az adatait, melyet a 47. anyakönyvi szám alatt találunk meg. Felvételt hitelesítette aláírásával és pecsétjével a budapesti Nagypáholy nagymestere. Ide vezették be később az előléptetéseinek az időpontját is.

Az ünnepélyes fölvételt a Munka Jelenléti Könyvében a tisztségviselők aláírásukkal megerősítették. A páholyülés a kijelölt napirendi pontok szerint folyt tovább, majd a végén áldomást ittak.

A jegyzőkönyvet a - mindenkori - titkár vezette, a végén a főmesterrel együtt aláírásukkal hitelesítették azt.

4.2. A Munka páholy tagsági összetétele

A szabadkőművesség történetét egyrészt az eszmék és nézetek összessége, másrészt a tagság összetétele jellemzi. A páholy exkluzív jellegéből adódóan nem beszélhetünk tömeges páholytagságról. Így a létszám átlagosan hatvan-hetven körül mozgott, évente egyenletesen gyarapodott (három-öt fővel). A kiválások száma minimális, az okok között a városból való elköltözés, vagy hanyag támogatás miatti kizárás szerepelt. A tagság adatait a páholy anyakönyvében regisztrálták.

A páholytagok legnagyobb része kanizsai polgár, csak néhányan származtak távolabbról: Zalaegerszegről, Keszthelyről, Alsólendváról, Csáktornyáról. A páholy vonzáskörzetéhez tartozott még a Balatoni-felvidék és néhány közeli falu is. A tagság jelentős részét a foglalkozása is a városhoz kötötte, tehát elsődlegesen urbánus szervezetről van szó.

Nagy számban voltak jelen a szabadfoglalkozású értelmiségiek, a kereskedők és a városi hivatali apparátus tagjai, de képviseltette magát a földbirtokosság is. A tagok jelentős része a város szellemi és gazdasági elitjéhez tartozott. A szellemi elit alatt elsősorban a jelentős irodalmi munkásságot kifejtőket értjük:

- Hoffmann Mór középiskolai tanár, a páholy alapító tagja, később a páholy tiszteletbeli főmestere. Felvételének napja: 1878. október 3. Felvételének kezese: a Könyves Kálmán páholy, Budapest.

- Halis István Nagykanizsa város közigazgatásának tagja, árvaszéki ülnök, városi tanácsos, később polgármester helyettes.

- Fischel Fülöp könyvkereskedő, nyomdász: a Zala (1873) és a Muraköz (1884) című lapok alapítója, a szabadkőműves nyomtatványok kiadója.

- Szalay Sándor iskolaigazgató, a Zala című lap szerkesztője, majd főszerkesztője. Felvétele: 1891. április 18., előléptetése: 1892. január, majd március.

- Villányi Henrik tanár, iskolaigazgató, újságíró.

A legnagyobb karriert befutott kanizsai szabadkőműves Vécsey Zsigmond volt, aki 1893-ban a rendőrség vezetését átvéve került Nagykanizsára. Az 1896. márciusi tisztújításkor a városi Reform Párt jelöltjeként Nagykanizsa polgármesterjelöltje.

Felvétele: 1893. november 26-án, előléptetése: 1895. és 1896. Itt kívánom megjegyezni, hogy amíg az előléptetésére csak két - majd hároméves páholytagsága után került sor, addig Róth Miksa mindkét előléptetése felvételének évében történt. Halis Istvánt 1900. december 15-én vették fel a páholy tagjai közé, és már a következő évben előléptették, először: 1901. február 23-án, majd a második felemelése: 1901. március 22-én történt. Mi sem bizonyíthatja jobban, hogy munkájával, kiváltó emberi tulajdonságaival elégedettek voltak.

- Végül a nagykanizsai Munka páholy főmesterét, Somogyi Henriket, hitközségi titkárt mutatom be, aki a legrégebbi páholytagsággal bírt. Felvétele a budapesti Könyves Kálmán szabadkőműves páholyba 1872. október 17-én történt, két előléptetésére egyszerre: 1878. február 25-én került sor. A nagykanizsai Munka páholy alapító tagjaként (1890) méltán nyerte el a főmesteri tisztet.

A páholy tisztségviselőinek a megbízását rendszeresen megújították. Az ülés szertartásos megnyitása után a főmester testvér bejelentette az ülés programját: mely ekkor a választási munka volt. Átadta a kalapácsot a legidősebb mester testvérének, aki a tisztségviselőket felszólította, hogy a választás tartamára tisztségüket tartsák meg. A főmester felszólítására a páholy tisztviselői jelvényüket az oltárra helyezték, ezután a főmester, majd a megválasztott tisztségviselők is letették az esküt. A szavazást törvényesen bonyolították le, majd kihirdették az új megbízásokat.

Halis István a páholyban a következő tisztségeket töltötte be:

- 1901-ben az Irodalmi Bizottság tagja lett.

- 1902-ben a páholy tisztikarának a megválasztásakor az ellenőrző bizottság tagjaként a szavazás eredményét Ő hirdette ki. Ezen az ülésen egyhangúan titkárnak választották. Feladata a jegyzőkönyvek vezetése lett.

- 1903-ban a II. felügyelő tisztségét kapta.

- 1904-ben szónoknak választották.

4.3. A páholymunka

A páholy bizottságokat működtetett, ezek sokrétű kulturális és szociális tevékenységet fejtettek ki:

- Irodalmi bizottság

- Állandó páholyházi bizottság

- Népkönyvtári bizottság

- Kincstári és jótékonysági bizottság

A páholy külön házirendje értelmében a főmester, szónok és a kincstáros minden bizottságnak hivatalból tagja volt.

A páholy anyagi alapjának a megteremtése, a jótékonykodáshoz szükséges anyagi fedezet előteremtése a kincstári bizottság feladata volt. Tagjai az iparban, a kereskedelemben és a pénzügyi szférában dolgozó páholytagok voltak, akik gondoskodtak a páholyvagyon jó befektetéséről, kamatozásáról.

Az Irodalmi bizottság feladatának tekintette, hogy "a szabadkőművességet a velünk közvetlenül érintkező társadalom a lényegnek, a valónak minden tekintetben megfelelően megismerje."

Így a páholy lehetőséget teremtett irodalmi tevékenységet folytató tagjai számára írásaik felolvasására, sőt segítette a műveik kinyomtatását is.

A legtermékenyebb szerzőnek Halis István bizonyult, aki egy készülő regényének az Eltűnt régiségek című fejezetét olvasta fel. Máskor több rövidebb lélegzetű munkával - Mi volt a régi magyarok Isten neve, Zalaegerszegi hóhérverseny, A kétszáz év előtti krutziánusokról és bűbájosokról -, ismertette meg hallgatóit.

A páholy rendszeres kapcsolatot tartott a testvérpáholyokkal, felolvasták az ott folyó munkáról a beszámolókat. Halis Istvánt bízták meg, hogy ismertesse és mondjon véleményt - a szolnoki páholy tíz éves történetét feldolgozó -, az Alföld című munkájáról . Ezen a páholyülésen hívta fel a figyelmet Halis István arra, hogy szerezze be a nagykanizsai páholy a szabadkőműves jelvényekről a külföldön megjelent irodalmat. Egy másik ülésen ismertette a nagyváradi László királyi páholy önképzőkörének programját. Ebben kiemelt helyet kapott a középiskolai ifjúság szabadkőműves szellemben való nevelése és pályaválasztásának irányítása.

A páholy lényeges kérdésnek tekintette a sajtóval való kapcsolattartást. Halis István rendszeresen publikált a helyi (Zalai Közlöny, Zala) és országos lapokban, folyóiratokban: Magyarország, Nagyvilág, Üstökös, Hét, Vasárnapi Újság, Magyar Hírlap.

A páholy tagjai fontosnak tartották az ingyenes népkönyvtár felállítását. A kezdeti sikerek után - ekkor még fizetett könyvtáros látta el a teendőket, de a pénzügyi nehézségek hátráltatták a munkáját. 1893-tól már anyagi fedezet sem volt erre, így a páholytagok önkéntesen munkája, és csak szponzorok támogatása révén tudták a népkönyvtár működését biztosítani.

A könyvtár állományáról a páholyjegyzőkönyvek könyvmegrendeléseiből következtethetünk. Egy bizottsági jelentés szerint a könyvtár 750 kötettel rendelkezett és "legfőbb célja, hogy a földműveseket és az iparosokat elvonja a tivornyázástól". A páholy tagjai rendszeres ismeretterjesztő előadásokat is tartottak, például a szesztartalmú italok fogyasztásának veszélyeiről.

A könyvek jelentős részét a szabadkőműves irodalom alkotta, melyekhez adományok útján jutottak hozzá.

Fontosnak tartották helyi írók munkáinak a gyűjtését is, akik közülük Hoffmann Mór, Halis István és Szalay Sándor tanító, író munkáit kell kiemelni. Verseskötetei, elbeszélés gyűjteményei és drámái többségükben Nagykanizsán jelentek meg.

A Munka páholy mecénási tevékenységet is folytatott: gyűjtöttek könyvek kiadatására és vásárlására. A páholy öt példányt rendelt Halis István: Zalai Krónika köteteiből.

1912-ben irodalmi, jótékony és kulturális célokra alapítványt hoztak létre, amelyre minden évben 250 koronát különítettek el. 1917-ben már kifejezetten művek és kulturális ügyek támogatására létesítettek alapítványt.

A Munka páholy érzékenyen reagált a századfordulós Nagykanizsa felgyorsult ipari és infrastrukturális fejlődését kísérő szociális problémákra. A városi szegények problémáinak a megoldásához is segítséget nyújtott: a szegény gyermekek élelmezéséhez jelentős pénzösszeggel járultak hozzá. Naponta sok diáknak biztosítottak ingyenes meleg ételt. Népkonyha felállításához pénzt utaltak ki. A páholynak özvegyperselye is volt, ebből segítették az elhunyt páholytagok közvetlen hozzátartozóit. A helybeli gyári és ipari vállalatok és a munkáspénztárak támogatásával anya- és csecsemővédő intézetet és bábaképzőt hoztak létre. Kezdeményezték munkáslakások és a hajléktalanoknak menhelyek építését.

Az anyagi támogatás igazán akkor vált jelentőssé, amikor az első világháború idején, segítséget adtak a hadbavonultak családtagjainak.

A város politikai életének a befolyásolására Vécsey Zsigmond páholytag 1896-os polgármesteri kinevezésekor nyílt volna lehetőség, de erre nem utal adat. A szabadkőműves újságírók cikkei nem tartalmaztak nyílt szabadkőműves propagandát, ugyanis a szabadkőműves alkotmány egyik alapvető pontja volt a politikamentesség. Ezt be is tartották, megegyeztek abba, hogy a város ügyeinek tárgyalásánál csak kulturális és jótékonysági kérdések jöhetnek szóba.

4.4. A páholy feloszlatása

A szabadkőművesség tevékenységével kapcsolatban a legtöbb vád az 1919-es eseményekben való részvételük miatt fogalmazódott meg. Ekkor a nagykanizsai ügyészség hat páholytag ellen indított eljárást a Tanácsköztársaságban való részvételük miatt. Működésüket sem 1919. márciusában, sem az 1919. augusztusában hatalomra kerülők nem tolerálták. 1920-ban belügyminiszteri rendelet kimondta a feloszlatásukat.

Vissza